Fernando Pessoa: Azt a különleges

kepkivagasmnjkjk.pngLehet, hogy nincs is bennem más erény, csupán a felszabadult érzékelés állandó újszerűsége.

Ma, miközben lefelé ereszkedtem a Nova Almada utcán, tekintetem hirtelen megállapodott az előttem lefelé baktató ember hátán. Egy hétköznapi ember közönséges háta volt, egy szerény öltöny zakója egy alkalmi járókelő törzsén. Bal karjával öreg aktatáskát szorított magához, és járása ütemében meg-megérintette a földet összecsukott esernyőjével, amelyet hajlott fogantyújánál fogva tartott a jobb kezében.

Hirtelen valami gyengédség-félét éreztem ez iránt az ember iránt. Olyanféle gyöngédség volt ez, amelyet az általános emberi hétköznapiság, a munkába igyekvő családapa elcsépelt mindennapisága, szegényes és boldog otthona, az életét szükségszerűen alkotó vidám és szomorú mulatságok, a töprengés nélkül élő ártatlanság, – ennek a ruhába bújtatott hátnak állatias természetessége iránt érzünk.

A szememet újra a férfi hátára függesztettem, arra az ablakra, amelyen át ezeket a gondolatokat láttam. Az érzés éppen olyan volt. mint amilyen egy alvó ember láttán fog el bennünket. Mindenki, aki alszik, újra gyerek lesz. Talán azért, mert alvás közben nem lehet rosszat tenni, és nem kell számot adnunk életünkről valamiféle természetes varázslat révén, a legveszedelmesebb bűnöző, a legönzőbb ember is szent, miközben alszik. Semmiféle különbség nincsen aközött, hogy valaki egy alvó embert vagy egy gyereket öl meg.

Nos, ennek a férfinak a háta alszik. Egész lénye amely ott gyalogol előttem, ugyanolyan léptekkel mint én, alszik. Tudattalanul lépdel. Tudattalanul él. Alszik, mert mindannyian alszunk. Az egész élet álom. Senki nem tudja mit csinál, senki nem tudja mit akar, senki nem tudja, mit tud. A sors örökös gyermekeiként végigalusszuk az életet. Ezért érzek, ha ezzel az érzéssel gondolkodom, alaktalan és hatalmas gyöngédséget az egész gyermekies emberiség, az egész alvó társadalmi élet, mindenki és minden iránt.

Egyszerű következtetések és elhatározások híjával lévő emberi érzés támad fel bennem az ilyen pillanatokban. Olyan gyöngédséget érzek, mintha egy Isten látna. Az egyetlen tudatos lény együttérzésével nézem mindannyiukat, ezeket a szegény ördög embereket, ezt a szegény ördög emberiséget. Mit csinálnak ezek itt?

Az élet mindahány mozgását és elgondolását, a tüdő egyszerű életétől egészen városok fölépítéséig és birodalmak határainak megvonásáig alvó állapotnak, olyan dolognak tartom, mint az álom vagy a nyugalom, amelyek akaratlanul történnek meg az egyik valóság és a másik valóság, a teljesség egyik napja és másik napja közötti átmenetben. És mint egy elvontan anyai valaki, este fölébe hajolok rossz fiaimnak éppúgy, mint a jóknak, akik közös álmukban egyformán az enyémek. A végtelenbe tágulva érzékenyülök el.

Elfordítom a szemem az előttem járó hátáról, és végigtekintek mindazokon, akik itt járnak ezen az utcán, mindegyiküket félreérthetetlenül ugyanabba a képtelen és hideg gyöngédségbe ölelem, amely annak a tudattalan lénynek a vállaiból áradt, akit követek. Mindez ugyanolyan, mint ő; ezek a lányok, akik a divatszalonról beszélnek, ezek a fiatal hivatalnokok akik nevetnek az irodán, ezek a nagymellű cselédlányok, akik súlyos bevásárlókosarakkal térnek haza, ezek a hajnali rakodómunkások – mindez ugyanaz az arcokkal és testekkel változatossá tett öntudatlanság, amely éppannyira változatos, mint a dróton rángatott bábfigurák, amelyeket ugyanannak a láthatatlan valakinek az ujjai mozgatnak. Mindazokkal a cselekvésformákkal élnek, amelyekkel a tudatosság meghatározható, és nincsenek semminek sem a tudatában, mert nem annyira tudatosak hogy tudatuk lehessen. Néhányan értelmesek, mások ostobák, de mindannyian ugyanannyira ostobák. Egyesek öregek, mások fiatalok, de mindannyiuknak ugyanaz a kora. Ezek férfiak, mások nők, de ugyanahhoz a nem létező nemhez tartoznak.

Make a free website with emyspot.com - Report abuse