Vívódás

Tetszel, megadom magam. De figyelmeztetlek, hogy ez a vonzás, ez a szerelem, pontosan huszonnégy óráig tart majd. Az első álomra következő ébredés elűzi arcod emlékeim közül, mint a napfény a hajnali ködöt. Édes arc, ködből vagy. Amíg beszélek rólad, már homályosabban látlak. Mikor pontot teszek e mondat végére, szomorúan (...) észlelem, hogy már nem is látlak. Az út vége. Mindig ugyanarra gondolok, ha egy szép emléket keresek. Akárhogy is kutatok az emlékeim közt, ez az egyetlen, amire érdemes emlékezni. Olyan, akár egy bazári rajz, megnyugtató és hazug. Mint egy szép karácsonyi mese. Elhisszük, hogy az élet valóban ilyen. Csupa szép pillanat és olykor egy-egy leküzdendő nehézség. Azoknak a hősies hazugsága ez, akik sosem adják fel. Szeretem a magányos utazásokat (...), mert ilyenkor emlékeim is velem utaznak, néha bent a kocsiban, de néha kint a mezők fölött, árnyékos erdőkben vagy a pocsolyák csillogásában, ahol egy-egy gólya tart őrséget olyan katonás tartásban, hogy csak az őrbódé hiányzik mellőle és a szuronyos puska a válláról. A karácsonyba vetett hitet még sokáig őriztem, szerettem volna hinni varázsában; emlékeim között szerepelt néhány hócsikorgású, gyanta- és gyertyaszagú, örömteli karácsony, de már nagyon a múltban, talán hamis emlékként, melyet az ember csak kitalál, hogy vigasztalja magát, ám valójában soha nem élte át; de én őrizgettem magamban ezeket a karácsonyokat, amikor mindenki jó volt a másikhoz, és kerestük egymás örömét. Legkorábbi emlékeim a földhöz és a mezei munkához kötődnek. A vidéki tájban a szegénység sugallatát láttam, és én minden másnál jobban szeretem a szegénységet, - nem a szennyes és éhező nyomort, hanem az áldott szegénységet, mely szerény és egyszerű, akár a fekete kenyér. Homályosak voltak az emlékeim. Nem emlékeztem már, hogy mi volt a valóság, és mi az, ami csak a képzeletemben történt meg. Csak a varázslatra emlékeztem. A vágyra. Fiatalok voltunk, ügyetlenek, tapasztalatlanok, de mégis volt benne valami fantasztikus. Emlékek? Igen, vannak emlékeim, drágák és távoliak, akár a pillangók. Megannyi varázslatos, apró, repkedő színfoszlány, amivel a kíváncsi kisfiú alakjába bújt idő játszik. Senki sem mer rászólni: - Ne nyúlj hozzájuk, különben lejön a por a szárnyukról, és többé nem tudnak repülni! (...) Anya a legnagyobb, legerősebb és legépebb szárnyú pillangó. Amikor kicsi voltam, túláradó, vakító fényként ragyogott a házunkban. Kétségtelenül ő gyakorolta a legnagyobb hatást az életünkre. Attól a perctől fogva, hogy hazamentem az iskolából és beléptem az ajtón, éreztem a jelenlétét a levegőben. Éreztem az illatát a főztjében, láttam a kitárt ablakokban, és hallottam az édes, divatjamúlt tamil dalokban, amiket a rádión hallgatott. Sokféleképpen vártalak... Vártalak, mint az elkeseredett feleség, aki tudja, hogy férje soha nem értette egyetlen lépését sem, és soha nem fog utána jönni, és ezért föl kell szállnom a repülőre, és vissza kell mennem, hogy aztán a következő válságból újra elmeneküljek, majd visszamenjek, és megint elmeneküljek, aztán újból vissza. (...) Vártalak, ahogyan Pénelopé várta Odüsszeuszt, ahogyan Rómeó várta Júliát, ahogyan Beatrice várta Dantét, hogy megváltsa. A sztyeppe ürességét benépesítették az emlékeim, az együtt töltött pillanataink, az országok, ahol együtt jártunk, az örömeink, a veszekedéseink. De ha hátranéztem, csak a saját lépteim nyomát láttam, te sehol nem voltál.

Make a free website with emyspot.com - Report abuse